2. rész

Sziasztok! 
Annyira sajnálom, hogy 
nem tudtam hamarabb hozni,
nem volt net, de
nézzük a jó oldalát

itt is lenne az új rész,

ami remélhetőleg elnyeri 

a tetszéseteket. 

Ha tetszik akkor kommenteljetek 

és iratkozzatok fel. 

XoXo. 

Nem tudhatja Louis, hogy komolyan gondoltam, mégis honnan tudhatná hiszen még csak most ismertük meg egymást. Ahogy nevet könnyebben megtudom figyelni az arcvonásait. Hihetetlenül édes ahogy nevet összeszűkül a szeme egy csíkká. Most látom először nagyon szimpatikus. 
- Mond csak, mióta vagy itt? 
- Elég ideje, hogy megutáljam ezt a helyet. Na és te? 
- Tegnap este kerültem be, mert lett egy szép tüdőgyulladásom. - rendes tőle, hogy nem kérdezett vissza. 
- Jaj, az nem túl jó. 
- Hát nem. 
Eléggé furán jött ki, hogy folyamatosan minket néznek körülöttünk, de, hogy miért arról fogalmam sincs. Miért is néznének minket, elvileg mindketten ugyanolyan emberek vagyunk mint a többi. 
- Mit szoktál itt bent csinálni?
- Olvasok 0-24-ben. 
- Nem látogatnak meg?
- Ritkán. Szüleim rengeteget dolgoznak, a nővérem meg pedig egyetemen tanul és sok a tanulnivalója. Na és te? Te mit csinálsz itt?
- Bujkálok.
- Hmm?
- Majd egyszer elmondom, ha kevesebben leszünk. - ezek szerint akar még velem találkozni. 
- Okés. Nekem menni kell vissza. Remélem még találkozunk. 
-  Fogunk. - féloldalas mosolyra húzza a száját. - Holnap kettőkor ugyanitt?
- Holnap kettőkor ugyanitt. 
- Dorothy, a gyrosoddal mi lesz? - világosít fel, hogy ott maradt több mint a fele. 
- Kidobom, nem bírom megenni.
Rég éreztem ilyet, mintha boldogabb lennék, vele gyorsabban telik az idő. Lassan lépkedek a felvonó felé és azon agyalok, hogy a holnapi találkát randinak értette e vagy nem. Á randi nem lehet, hiszen még nem is ismerjük szinte egymást. Ahogy beérek a liftbe megnyomom a hármas gombot. Velem együtt még két fiatal, szőke lány is van a liftbe, mindketten furán néznek rám, mintha soha nem láttak volna sovány, sápadt lányt. 
- Mi van közted és Louis Tomlinson között? - kérdezi a szőkébb lány. Aha, szóval ezért néztek így rám.
- Mégis mi lenne? Még csak most találkoztam vele életemben először. 
- Most először? Azt sem tudod, hogy ki ő?
- Miért? Kéne?
- Igen, kéne. Egy normális lány ismeri őket.
- Kiket? - kérdezek vissza nagy szemekkel.
- Hát a One direction-t. 
- Nem ismerős. - mind a kettőjük nagy szemmel néznek rám. - Bocsi, de nekem mennem kell. - lépek ki a liftből.
Ahogy meglát az ápolónőm, sietős léptekkel indul felém.
- Ugye jól vagy? Nem történt semmi? Azt hittem hamarabb jössz. Mit csináltál eddig?
- Jól vagyok, nyugodjon meg. Egy fiúval beszélgettem a büfénél. 
- Ettél?
- Egy kicsit. 
Az ápolónővel való kapcsolatom már olyan mintha az édesanyám lenne. Rengeteget aggódik értem. 
- Leraktam a szekrényedre a gyógyszereid, ideje lesz bevenni lassan.
- Jó, megyek és beveszem.
A szobámba érve a sok fehér még mindig bántja a szemem. Valami szokatlan van a szobámba. Elsőre nem vettem észre, hogy a másik ágyon egy ismeretlen, rózsaszín táska található. Hurrá, egy cicababa! Gondolom én. Lefekszek az ágyamra és előveszem a kedvenc könyvem, amit már ha nem háromszor egyszer sem olvastam el. 10 perc után egy magas, szőke lány lép ki a fürdőszobából.  A szemén látszik, hogy sírt. 
- Szia. - köszön remegő hangon.
- Szia. 
- Dolores vagyok, de a barátaim Dolo-nak becéznek. Téged hogy hívnak? - hú de sokat beszél.
- Dorothy. 
- Hívhatlak Dotty-nak? Csak azért mert az jobban tetszik. - mi az hogy jobban tetszik?
- Hívhatsz. 
- Te miért vagy itt? - vajon miért?
- Mert én is beteg vagyok?
- Arra én is rájöttem. Mi a betegséged? 
- Leukémiás vagyok. - válaszolom röviden. 
- Én Hodkin-kóros vagyok. Most fogom kezdeni a kemoterápiás kezeléseket. Neked volt ilyen kezelésed?
- Volt.
- Azt hallottam, hogy a kemotól kihullik a hajunk, de megnyugodtam, mert neked nem hullott ki.
- De kihullott csak már egy ideje nem volt kezelésem és visszanőtt.
- Most csak viccelsz? - kezd éles sipításba.
- Nem viccelek. 
- De ha már nincs kezelésed akkor miért vagy bent?
- Mert bármikor romolhat az állapotom és a szüleim jobbnak találták azt, hogy maradjak itt. Már úgyis csak donorra várok.
- Miért nem veszel?
- Mert azt nem lehet a sarki boltból venni? Sőt azt nem lehet venni.
Á, kicsit sincs elkényeztetve. Nagyon nem bírom az ilyeneket, semmi köze ahhoz, hogy milyen beteg vagyok. 

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt is. 

Ha van kedvetek csatlakozzatok a fanfic

Facebook csoportjához itt.

1. rész

Sziasztok! 

Meghoztam az első részt.

Ha tetszik akkor kommenteljetek és iratkozzatok 

fel. Remélem tetszik.
U.i: Bocsánat a késésért.

XoXo 

Pont ma. Ma van egy éve, hogy megtudtam, hogy leukémiás beteg vagyok. Egy éve még egy átlagos lány voltam, akinek megvolt mindene, tökéletes barát, barátnők és hírnév. Most meg itt fekszek a kórházi ágyamon és szokás szerint semmit sem csinálok. Egy éve mást sem csinálok, csak délig alszok majd amennyire erőm engedi sétálok a folyosón a vizit után, majd ha azt meguntam visszakullogok a szobámba. A kemoterápiás kezeléseket már letudtam, már csak donorra várok. Nem tudok mit csinálni, nincs sok látogatóm, mert a barátaimmal megszakítottam a kapcsolatot, nem akartam megbántani őket meg lehet, hogy ez most önzésnek hangzik, de nem is bírtam volna elviselni, ha tegyük fel eljönnének hozzám és elkezdenének sajnálkozni. 
Feleszmélek  a bambulásból, mert az ajtó nyílik és a tőlem három évvel idősebb nővérem dugja be a fejét. 

- Kopp, kopp. - ül ki egy barátságos mosoly az arcára és szökdécsel mellém, majd lehuppan az ágyra. - Mi az ábra, hugicám?

- Szerinted? Csak a szokásos. - ölelem meg. 

- Az nem olyan jó.

- Hát nem nagyon. Anyáék? 

- Dolgoznak ezerrel. Nem akarnak otthon maradni. 

- Érthető, hogy miért. Na és, hogy vagytok Jake-kel?

- Minden a legnagyobb rendben van. Lemenjünk egy kicsit?

- Menjünk. - állok fel. Ahogy kiérünk a szél rövid hajamba kap. Szó szerint úgy viselkedek, mint aki soha nem volt kint a szabadban. 
- Úgy viselkedsz mintha most járnál itt először. 
- Hát na, nem mindennap tudok lejönni. - sütöm le a szemem szomorúan.
- Nem a te hibád, ne szomorkodj.
Olyan jó, hogy Naomi mindig tudja, hogy mit kell mondani. Leülünk egy padra az épület előtt és úgy fecsegünk tovább a szokásos témáinkról, mint régen. Ő kérdez, majd én válaszolok utána meg fordítva, én kérdezek ő válaszol, így szokott ez lenni.
- Lassan nekem mennem kell, elkések. - áll fel, hogy felkísérjen a szobámba. 
- Hova ilyen sietősen?
- Megyek egy barátnőmhöz csak benéztem még előtte. - nem válaszolok semmit csak bólintok egy aprót.
Lassan érünk fel a kis helyiségbe ahol a napjaim 100 százalékát töltöm. Búcsúként Naomi megölel és már csak a távolodó alakját látom. Hirtelen ötlettől vezérelve kiveszem a fiókomból az egyik könyvet, amit karácsonyra kaptam és belelapozok. Egy idő után megunom és a kedves mosolyú, idős ápoló nő keresésére indulok. Kimegyek a szobámból és jobbra a nővérkék pihenő helyisége felé veszem az irányt, hátha ott lesz. Bekopogok és lassan kinyitom az ajtót, majd mikor tudomásul veszem, hogy senki sincs itt visszaindulok. Majdnem a szobámnál járok amikor meglátom köpcös alakját a folyosó végén. Gyorsabb tempón kezdek lépni.
- Elnézést, lemehetek a büfébe? - kérdezem. 
- Nem leszel rosszul?
- Nem hiszem.
- Menjél, de nagyon vigyázz magadra ha érzed, hogy nem stimmel valami szólj a legközelebbi orvosnak inkább, minthogy rosszabb legyen.
- Köszönöm. 
Lassan megindulok a lift felé, majd ahogy a felvonóba érek megnyomom a földszint gombot. Szokás szerint a büfénél lézengnek a legtöbben, de még időben sikerül lehuppannom egy szabad asztalhoz miután egy kis tál gyrost rendelek. Körül nézek, megakad a szemem egy fiatal lányon akit az  orvosok tolnak, szomorú mint én voltam és vagyok. Hirtelen egy alak tornyosodik felém, felnézek és egy hihetetlenül helyes kék szemű, barna hajú sráccal találom szembe magam. 
- Szia, leülhetek ide? - mutat az asztalomhoz tartozó szabad székre.
- Szia, persze.
- Amúgy Louis vagyok. - mutatkozik be miközben leül.
- Én pedig Dorothy. 
Louis nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de nem tudott mert kész lett a rendelésem. Ahogy leülök Louis felröhög a kis adag gyrosom láttán.
- Azt mind megeszed?
- Remélem.