Prológus

Sziasztok! 

Ez itt a legújabb blogom, ami szerintem

elég izgalmasnak ígérkezik.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ezért 

ha tetszik az új rész vagyis a

prológus, akkor pipáljatok, kommenteljetek 

vagy iratkozzatok fel.

XoXo

,,A nagy drámai változások úgy hatnak

az ember életére, mint a mágnes:

vagy közelebb hozzák egymáshoz a szereplőket,

vagy eltaszítják őket egymástól.''

Reggel rossz előérzettel és gyengén ébredtem. Mondtam már a szüleimnek, hogy egyre fáradékonyabb vagyok, egyre kevesebbet eszek és gyakran ráz a hideg. "Lehet csak megbetegedtem" gondoltam magamban. Nagy nehezen kimásztam az ágyból és hosszú, derékig érő, barna hajam laza copfba kötöttem, ne zavarjon. Lecammogtam a konyhába, hátha találok valami ehető ételt  a hűtőben. Még a konyhában senki nem volt, sem anya, sem apa. Elfogyasztottam a reggelimként szolgált joghurtot és felindultam a lépcsőn. Eddig szinte soha nem fáradtam el, de mire felértem majdnem összeestem. Első utam a fürdőszobába vezetett, hogy egy alapos forró zuhanyt vehessek. Miután kiléptem a párás fürdőből felkaptam magamra az este kikészített fehér pólóm a fekete csőnadrágommal együtt. Felkaptam a táskám az ajtó mellől és nagy lendülettel kinyitottam az ajtóm és majdnem nekimentem anyának.
- Hová rohansz ennyire, Dotty?
- Suliba, vagyis inkább Tyler-höz, lent vár már biztos.
- El kell, hogy keserítselek, de ma orvoshoz megyünk, nem mehet ez így, nem eszel semmit szinte és nézd meg csak ajtón szaladtál ki máris kifáradtál meg milyen sápadt vagy.
- Jól vagyok, amúgy is suliba kell mennem nektek meg dolgozni, nem kell dokihoz menni. - kezdtem heves tiltakozásba.
- Muszáj elmenni, mára kapál időpontot. 
- Jól van, de ha Ashley megharagszik én is megfogok.
- Ne butáskodj már. 
Apa is elkészült és indulhattunk is. A kapuban már ott állt Tyler, a barátom. 
- Hol voltál eddig? Elkésünk. - ölelt meg.
- Nem tudok ma suliba menni, mert orvoshoz megyünk.
- Ja, oké. Majd hívj.
Az autóval kikanyarodtunk az útra és London belvárosa felé hajtottunk. Az út némán telt el csak a többi autó motorjának a zaja zavarta meg a csendet. A rendelő előtt egy valaki ült csak, ő is hamar sorra került, utána mi jöttünk. Miután felsoroltam az orvosnak az összes panaszom hümmögött egyet és átküldött minket a laborba, hogy egy vérképet nézhessenek. Ott is hamar sorra kerültem. Vissza kellett menni az előző orvoshoz, mert oda került az eredmény. Az idő lassan telt. 10 perc... 20 perc... 30 perc...
Lehetett 1 óra is mire behívtak megint.

- Az eredmény elég rossz lett, sajnálom.
- Doktor úr, ez mit takar? - kérdezte apa.
- Dorothy-nál leukémia tünetei léptek fel és a vérképe sem utalhat másra. - éreztem, hogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon. Ránéztem anyára aki szintén a könnyeivel küszködött. - Itt kéne maradnia a kórházban határozatlan időre, ameddig a vizsgálatok lefolynak utána az állapotától függ, hogy hazaengedhetjük-e. 
- Lehetséges, hogy meggyógyul ebből?
- Van rá esély, de elég minimális azok száma, akik túlélik. Holnap reggel itt várom önöket a lány cuccaival együtt.
- Köszönjük, Doktor úr. 
Ahogy kiértünk a folyosóra apa szorosan magához ölelt. 
- Nem lesz semmi baj, kicsim. - súgta a fülembe.