2015. október 11., vasárnap

1. rész

Sziasztok! 
Meghoztam az első részt.
Ha tetszik akkor kommenteljetek és iratkozzatok 
fel. Remélem tetszik.
U.i: Bocsánat a késésért.
XoXo 

Pont ma. Ma van egy éve, hogy megtudtam, hogy leukémiás beteg vagyok. Egy éve még egy átlagos lány voltam, akinek megvolt mindene, tökéletes barát, barátnők és hírnév. Most meg itt fekszek a kórházi ágyamon és szokás szerint semmit sem csinálok. Egy éve mást sem csinálok, csak délig alszok majd amennyire erőm engedi sétálok a folyosón a vizit után, majd ha azt meguntam visszakullogok a szobámba. A kemoterápiás kezeléseket már letudtam, már csak donorra várok. Nem tudok mit csinálni, nincs sok látogatóm, mert a barátaimmal megszakítottam a kapcsolatot, nem akartam megbántani őket meg lehet, hogy ez most önzésnek hangzik, de nem is bírtam volna elviselni, ha tegyük fel eljönnének hozzám és elkezdenének sajnálkozni. 
Feleszmélek  a bambulásból, mert az ajtó nyílik és a tőlem három évvel idősebb nővérem dugja be a fejét. 
- Kopp, kopp. - ül ki egy barátságos mosoly az arcára és szökdécsel mellém, majd lehuppan az ágyra. - Mi az ábra, hugicám?
- Szerinted? Csak a szokásos. - ölelem meg. 
- Az nem olyan jó.
- Hát nem nagyon. Anyáék? 
- Dolgoznak ezerrel. Nem akarnak otthon maradni. 
- Érthető, hogy miért. Na és, hogy vagytok Jake-kel?
- Minden a legnagyobb rendben van. Lemenjünk egy kicsit?
- Menjünk. - állok fel. Ahogy kiérünk a szél rövid hajamba kap. Szó szerint úgy viselkedek, mint aki soha nem volt kint a szabadban. 
- Úgy viselkedsz mintha most járnál itt először. 
- Hát na, nem mindennap tudok lejönni. - sütöm le a szemem szomorúan.
- Nem a te hibád, ne szomorkodj.
Olyan jó, hogy Naomi mindig tudja, hogy mit kell mondani. Leülünk egy padra az épület előtt és úgy fecsegünk tovább a szokásos témáinkról, mint régen. Ő kérdez, majd én válaszolok utána meg fordítva, én kérdezek ő válaszol, így szokott ez lenni.
- Lassan nekem mennem kell, elkések. - áll fel, hogy felkísérjen a szobámba. 
- Hova ilyen sietősen?
- Megyek egy barátnőmhöz csak benéztem még előtte. - nem válaszolok semmit csak bólintok egy aprót.
Lassan érünk fel a kis helyiségbe ahol a napjaim 100 százalékát töltöm. Búcsúként Naomi megölel és már csak a távolodó alakját látom. Hirtelen ötlettől vezérelve kiveszem a fiókomból az egyik könyvet, amit karácsonyra kaptam és belelapozok. Egy idő után megunom és a kedves mosolyú, idős ápoló nő keresésére indulok. Kimegyek a szobámból és jobbra a nővérkék pihenő helyisége felé veszem az irányt, hátha ott lesz. Bekopogok és lassan kinyitom az ajtót, majd mikor tudomásul veszem, hogy senki sincs itt visszaindulok. Majdnem a szobámnál járok amikor meglátom köpcös alakját a folyosó végén. Gyorsabb tempón kezdek lépni.
- Elnézést, lemehetek a büfébe? - kérdezem. 
- Nem leszel rosszul?
- Nem hiszem.
- Menjél, de nagyon vigyázz magadra ha érzed, hogy nem stimmel valami szólj a legközelebbi orvosnak inkább, minthogy rosszabb legyen.
- Köszönöm. 
Lassan megindulok a lift felé, majd ahogy a felvonóba érek megnyomom a földszint gombot. Szokás szerint a büfénél lézengnek a legtöbben, de még időben sikerül lehuppannom egy szabad asztalhoz miután egy kis tál gyrost rendelek. Körül nézek, megakad a szemem egy fiatal lányon akit az  orvosok tolnak, szomorú mint én voltam és vagyok. Hirtelen egy alak tornyosodik felém, felnézek és egy hihetetlenül helyes kék szemű, barna hajú sráccal találom szembe magam. 
- Szia, leülhetek ide? - mutat az asztalomhoz tartozó szabad székre.
- Szia, persze.
- Amúgy Louis vagyok. - mutatkozik be miközben leül.
- Én pedig Dorothy. 
Louis nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de nem tudott mert kész lett a rendelésem. Ahogy leülök Louis felröhög a kis adag gyrosom láttán.
- Azt mind megeszed?
- Remélem. 

1 megjegyzés:

  1. Szia
    Cuki lett ez a rész,már alig várom a kövit,remélem abban jobban megismerkednek.
    Várom a folytatást. :)
    xoxo Meli

    VálaszTörlés

Kinézet: Mabel